• Regisztráció

A harcistressz kezelésének története II.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ IDŐSZAKA

Az USA haderejében a harcok elmúltával szinte azonnal feledésbe merültek az első világháború tapasztalatai, bár a tudományos kutatók ebben az időszakban is foglalkoztak a kérdéssel. Abram Kardiner pszichoanalitikus felfogásban vizsgálta a világháborús veteránokat. Érdekes módon, saját gyerekkora traumái indították erre az intellektuális keresésre, illetve arra, hogy azonosuljon a traumatizált katonákkal. 1941-ben kiadott A háború traumatikus neurózisa című átfogó klinikai és elméleti munkájában úgy értékelte, hogy a háborús neurózis a hisztéria egy formája. Elméletének sajátossága, hogy fogalmi rendszerében a hisztéria az jelenti, hogy az egyén a gonoszság, perverzitás és akaratgyengeség valamilyen formájától szenved.

 

 


A kutatások ellenére "az orvosok kénytelenek voltak rögtönözni, amikor a második világháború kitört...A háború kezdetén igen nagy számban szűrtük ki azokat a személyeket, akikről úgy gondoltuk, hogy pszichikailag nem alkalmas a frontszolgálatra. Ezzel a módszerrel elveszítettük a sorozottak közel felét." nyilatkozta E.Cameron Ritchie alezredes a Mentális Egészségpolitika Iroda vezetője.

Néhány katasztrofális tapasztalat után, amikor a háború kezdetén nagy számú pszichikai sérültet kellett hátra evakuálni újra fel kellett fedezni az első világháborúban már kipróbált és jól bevált módszereket. Az amerikaiak újra megtanulták, "milyen értékes az embereket a front közvetlen közelében kezelni." Később az európai és Földközi-tengei hadszínterén, minden egyes hadosztálynak újra lett egy hadosztály pszichiátere egy-egy pszichológus asszisztenssel. A pszichiáter ellenőrizte a Kiképzési és Rehabilitációs Központot a hadosztály mögöttes területein. Kiképezte és ellenőrizte az ezred és zászlóalj egészségügyi szolgálatát, a pszichés tünetek felismerésében és gyógyításában. A legtöbb harcoló ezrednek volt egy pihenő centruma az ezred kiképzési területén. Sok zászlóalj pihenő helyet tartott fenn a zászlóalj tábori konyhájánál. Itt az ápolók kihasználták a lehetőségeket, hogy a visszatért katonák gyorsan felépüljenek és szolgálatba lépjenek. A hadosztály mögött specializált gyógyító századok voltak melyeket pszichiáterek vezettek és irányítottak. Ezek a századok biztosították a megfelelő gyógyítását a problémás eseteknek. A specializált főkórházak a kommunikációs zónába voltak telepítve.

A Brit Királyi Légierőben a legszerencsésebbeket, akikkel finoman és együttérzéssel bántak, egy időre elküldték a RAF lábadozó szanatóriumába a derbyshire-i Matlockba. Egy a háború után készült orvosi jelentés állítja, hogy e sérült emberek nagy része őszintén szeretett volna rehabilitációja után visszatérni a harci bevetésekhez, hogy ezzel helyreállítsa önmegbecsülését. Az igazi LMF-eseteket (Lacking Moral Fibre - erkölcsi tartás hiánya) közelebbről tanulmányozva az derül ki, hogy ezek szinte mind olyan emberek voltak, akiket már a hajózó alkalmassági vizsgákon sem lett volna szabad átengedni.

A német orvostan elmaradottnak bizonyult, a pszichológiai, valamint a nem harci sérülések felismerése terén. A Wehrmacht-ban soha nem ismerték el hivatalosan a "harci kimerültség" létezését. A betegeket mentálisan vagy idegi alapon sérültnek nyilvánították. Az első kategóriába csak nagyon kevesen tartoztak, a harcoló katonák közül minden ötszázadik. Az idegbetegségek sokkal gyakoribbnak számítottak, hiszen minden húszadik katonánál észrevehetőek voltak ennek jelei. Az ilyen betegségben szenvedőket tovább osztályozták: hisztériában szenvedők, sokkos betegek. Az első világháborúban a németek is megtanulták, hogy nem szabad hazaküldeni az idegkimerültségben szenvedő katonákat. Néhány, lelki betegségben szenvedő katona kezelése során sokkterápiát, illetve hipnózist alkalmaztak. "Ezek a módszerek meglepően hatékonynak bizonyultak, hiszen  a katonák 85%-a visszatért a harctérre." A veterán német parancsnokok gyakran ösztönösen is megérezték, tapasztalataikból ismerték a legjobb módszereket a stresszhatások kezelésére. A cassinói arcvonalon "Baade vezérőrnagy... a tábori konyhákat vetette be az ellenséges tűztől lassan hátráló hadosztálya megállítására. Baade a főellenállási vonal mögött körülbelül 3 km távolságra tábori konyhák körletébe gyülekeztette a katonákat, megetette és megitatta őket, majd a közelben lévő állásokban pihenőt rendelt el számukra. Megközelítőleg 2 óra elteltével azután a katonák a kapott parancs szerint erőszak alkalmazása nélkül visszatértek harcolni azokba az állásaikba, amelyekből előzőleg elmenekültek."



Egy érdekes esemény nagy hatással volt a harctéri stressz megelőzésének és kezelésének fejlesztésére. Az US hadsereg vezető történésze a második világháború, valamint a koreai és a vietnami háború időszakában S.L.A.Marshall ezredes (később dandártábornok) volt. A harctéri eseményeknek az amerikai hadtörténész felfogásnak megfelelő (a résztvevő és szenvedő ember, a katona szempontjából történő) megörökítése érdekében még a hadműveletek időszakában beszélgetéseket folytatott le a harcokban részvett katonákkal. Azt találta, hogy ezek a megbeszélések nagyon hasznosak és értékesek voltak maguk a résztvevők, és az alegységek számára is. A módszer segített helyreállítani és megerősíteni a csapatok megtépázott kohézióját, harckészségét. A beszélgetések levezetésével kapcsolatban Marshall által kidolgozott alapelvek a mai napig is mérvadóak: a beszélgetést az akció után a lehető leghamarabb le kell folytatni; a megbeszéléseken kronologikus sorrendben kell feldolgozni az eseményeket; nem a hibák keresése, hanem a történtek megértése és a tanulságok levonása a cél; aki részt vett az akcióban, legyen jelen a megbeszélésen, de csak is azok; minden rendfokozatú résztvevő egyforma súlyú szemtanúként legyen kezelve; a megbeszélést az alegységparancsnoknak kell levezetnie; minden egyes résztvevőt bátorítani kell a saját verziója elmondására, de az aktív részvételt nem szabad erőltetni; minden vitatott és egymásnak ellentmondó állítást rögzítenie kell a parancsnoknak; kerülni kell a kritikus és kioktató hangot; nem szükséges közelíteni az ellentétes álláspontokat; nem szabad korai következtetéseket levonni és lezárni egy élő vitát; a kommunikációnak kedvező, nyitott légkört kell teremteni és fenntartani; az érzelmi reakciókat észre kell venni és értékelni kell, de nem szabad kihangsúlyozni; nem szabad időben korlátozni a megbeszélést, melyet addig kell folytatni, míg átfogó kép alakul ki az eseményekről.
 

A KOREAI HÁBORÚ IDŐSZAKA
 
Ismét némi zavar volt tapasztalható az USA fegyveres erőinél a kezdeti ellátásban, s így számos harci kimerültségben szenvedő katonát Japánba evakuáltak. Egészében azonban jól működött a rendszer. A második világháború leckéje intézményesítve lett az ún. KO Team-ben (orvosi különítmény pszichiáterekkel megerősítve). Ezek a csapatok nagyon hatékonyan működtek Koreában. Minden dandárban a dandár pszichiáter munkáját segítette a tábori lelkész, a szociális munka specialista és egy klinikai pszichológus, aki eleinte tiszthelyettes, később márt tiszt volt. Ezek a specialisták rendkívül hatásosan tevékenykedtek a harci kimerültségnek nevezett esetek kezelésében. Működésük hatására a pszichiátriai sérültek 85 %-a három napon belül visszatérhetett a harcba. További 10% láthatott el korlátozottan szolgálatot és csak 5%-ot kellett evakuálni.
  

A VIETNAMI HÁBORÚ IDŐSZAKA



Vietnamban sikeresen alkalmazták és fejlesztették tovább a koreai tapasztalatokat. A dandár mentális egészségügyi szekciók a fő bázistáborok területén helyezkedtek el és dolgoztak. Esetenként konzultációs csoportokat, vagy tiszthelyettes, illetve annál alacsonyabb rendfokozatú magatartástudományi specialistákat küldtek ki a bázis táborokba, vagy a tűzvonalba. Ezek közül  többen master, vagy Ph.D. tudományos fokozattal rendelkező specialisták voltak. A legtöbb harctéri fáradtság esetet az alakulatoknál kezelték.

Jelentős előrelépést hozott a kutatások és kezelés terén a PTSD (Post Traumatic Stress Disorder - Eseményt Követő Stressz Betegség) jelenségének felismerése. Már a két világháború, valamint a koreai konfliktus veteránjaitól is elszórt jelentések érkeztek, állandósult háborús neurózisról, zavart viselkedésről. Az esetekkel foglalkozó tudományos kutatás számára a legnagyobb mozgató erőt a Vietnámból hazatérő veteránok adták, akik az akkor még ún. Vietnám utáni tünetegyüttestől szenvedtek. A tünetek közé tartozott az aggodalom és a hiperizgatottság, a depresszió és a bűntudat, impulzív és erőszakos viselkedés, szociális elidegenedés, vagy izoláció és gyakran a különböző szerekkel való visszaélés. A tünetek fő motívuma a mélyenszántó, fájdalmas Vietnami emlékek voltak. A betegek hiába próbálták ezeket elkerülni, vagy elmenekülni előlük. A Vietnam utáni tünetegyüttest a nem harcoló állománynál is tapasztalták. Hasonló tüneteket és viselkedést ismertek fel a harci egészségügyi szolgálatot teljesítőknél, a kórházi állománynál és nővéreknél valamint volt hadifoglyoknál és a koncentrációs táborok túlélőinél is.

Szintén a '70-es évek közepén hasonló tüneteket tapasztaltak a traumatikus eseményeken átesett civileknél (természeti, illetve ember okozta katasztrófák áldozatai, nemi erőszak és más erőszakos bűnügyek, terrorista cselekmények, vagy túszejtési epizódok). A rendőrség, tűzoltóság és roham/ügyeleti mentők állományában hasonló tüneteket találtak több tűzest után. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság: A Mentális Rendellenességek Diagnosztikai és Statisztikai kézikönyve, harmadik kiadásában, 1979-ben fektette le a PTSD diagnózisának alapkritériumait. Osztályozásuk szerint a PTSD lehet: akut (a traumatikus eset után 6 hónappal kezdve, de nem tart tovább hat hónapnál), krónikus (6 hónapon belül kezdődik, de tovább tart) vagy késleltetett (6 hónap után kezdődik, vagy tér vissza és talán még évekig tart).



A késleltetett PTSD gyakran kapcsolódik egyéb stresszorokhoz, amelyek a személy életének aktuális időszakában éppen hatnak, különösen olyanokhoz, amelyek emlékeztetnek a harci stresszorokra, mint például az élet, az önbecsülés, vagy szerelmi kapcsolatok elvesztésétől való félelem. Ha egy háborús, vagy nem háborús művelet egy hónapnál tovább tart, akkor a harci fáradság esetek némelyike meg fog felelni a PTSD diagnózis kritériumainak. Mindazonáltal, az amerikai hadsereg a PTSD megnevezést nem használja addig, amíg a katona a hadszíntéren tartózkodik, mivel a harci fáradság tisztábban jelzi azt, hogy igenis hisznek a felépülésében és abban, hogy visszatér a szolgálatba maradandó problémák nélkül. A PTSD diagnózist azon esetekre tartják meg, melyeknél a szimptómák fennmaradnak, vagy az ellenségeskedés befejezése után újra felszínre törnek, vagy az USA-ba visszatérés után feltörnek.